Home

A színek világa

Pálfy Erzsébet: A színek világa

A fény festés című, két naposra meghirdetett kurzuson - más irányú kötelezettségeim miatt - csak másfél napot tölthettem. Ez azonban rendkívül intenzív és - bármily furcsán is hangzik - gondolatébresztő volt számomra. Igaz, abban az időszakban több területen is egy intenzívebb "rendezkedés" indult el bennem, és talán éppen ezért könnyebben is felszínre törhettek a különböző szinteken, bennem kavargó és már régóta választ váró kérdések.
Mindig is vonzott a színek világa, és már többször kísérletet tettem arra, hogy ezt a nagyon erős vonzódást - ami a passzív szemlélődést jelentette -, felváltsa egy aktív belemerülés, és hogy maga a tevékenység által is megtapasztalhassam a színek világát.
Az elmúlt 4-5 évben többféle megközelítésben, különböző emberek vezetésével sokszor és egyre elkeseredettebben próbáltam ezt az utat megtalálni, de mindig beleütköztem egy falba, ami ebben megakadályozott. Tudtam, hogy ez a fal bennem van, és hogy belülről lehet csak lebontani, de hogyan?
Azt gondoltam, hogy a színek segítségével előbb-utóbb majd sikerül...Aztán belefáradtam és pihentettem egy időre a dolgot. Közben folyamatosan dolgoztam - dolgozom - magamon különböző önismereti módszerekkel, majd azt gondolván, hogy most már milyen laza vagyok és egyébként is hiányoznak a színek, bejelentkeztem erre a két napra, feltöltődni!
A kellemes, ismerkedő és összehangoló beszélgetések után jöttek a meglepetések, kisebbek után a nagyobbak, derűre ború... Hamarosan kiderült, hogy az a bizonyos fal - falak? -  még mindig ott van, hiába a sok egyéb mindenféle, ezen bizony dolgozni kell, mégpedig itt és most, ha meg akarom oldani. Márpedig meg akarom oldani, vagy legalábbis elkezdeni, hiszen ezért jöttem. Utólag már tudom...
És egyre feszültebb lettem, jöttek az ismerős régi, rossz érzések, meg hogy nem tudom megcsinálni, bármennyire szeretném. És ez nem a feladat nehézségétől, vagy bonyolultságától függ... Maga a tevékenység - mármint a festés, rajzolás -soha nem tudott igazán felhőtlen örömmel eltölteni, bármennyire is vágytam rá. Mindig inkább valamiféle csatározáshoz hasonló érzéssel léptem ki festés, vagy rajzolás végén a folyamatból. És az is végigfutott rajtam, hogy hányszor végigéltem már ezt, és soha nem tudtam ezen átlépni, továbblépni. Még úgysem, hogy már azt is sikerült elfogadnom, hogy nem a végeredmény a fontos, meg hogy az ember soha ne máshoz mérje önmagát, hanem saját magához!

Szóval mindezen kavargó gondolatok közepette időnként kaptam egy-egy rövid instrukciót, vagy egy kérdést, vagy egy pohár teát, vagy egy segítő ecsetvonást... És egyszer csak átbillent a mérleg.
Hirtelen, mintha végre tényleg kinyílt volna szemem, kívülről ráláttam az éppen aktuális képre, és megláttam azt, amit eddig nem...
És tudtam, hogy mit kéne még csinálni, de ehhez bizony még gyakorolni kell, nem is keveset és nem elkeseredni. Ezzel párhuzamosan kezdtek tisztulni a gondolatok a fejemben is - nemcsak a festésre vonatkozólag -, ezáltal kezdtem megnyugodni, lazulni...
Második nap már tényleg élvezni tudtam a színeket, bár még a bátorság próbát nem biztos, hogy kiálltam volna...
Ami ott történt velem, az tényleg valamiféle csoda volt, amire olyan régóta vártam.
Persze nem oldódott meg hirtelen minden problémám, ami volt. És nem is világosodtam meg teljesen (csak egy kicsit...). De elindult bennem valami, ami jóleső érzéssel tölt el, aminek hatására egyre inkább egyensúlyba kerülök önmagammal, önmagamban.
És azt hiszem ez is a cél.